Fórumok
| Yami Club :: Fórumok :: Fanfic verseny :: Kihívás 2014 Tavasz |
|
<< Előző téma | Következő téma >> |
| Egy baleset emléke (Kardfogu) | ||
|
Moderátorok: Nigayami
|
Ez a téma zárolva |
| Szerző | Üzenet | ||
| Kardfogu |
| ||
  Regisztrált tag #4 Regisztrált: Mon Nov 29 2010, 10:53PMLakóhely: Budapest Üzenetek: 118 | Készült: A Yami Club 2014 Tavaszi kihívására Kategória: Egyéni. Korhatár: 12. Téma: Újrakezdés. Ezzel a történettel egy olyan világot kívánok megmutatni az olvasónak, amibe ritkán kap betekintést. Egy vasutas élete és az azzal járó megpróbáltatások. Valamint, hogy mennyit is számít az, ha az embernek van támasza aki segíti őt. Jó szórakozást kívánok a történethez! [ Módosítva Sun May 25 2014, 12:05PM ] | ||
| Vissza az elejére | | ||
| Kardfogu |
| ||
| Regisztrált tag #4 Regisztrált: Mon Nov 29 2010, 10:53PMLakóhely: Budapest Üzenetek: 118 | Egy baleset emléke Üdvözöllek kedves Olvasó! A nevem Steven Rusher. 31 éves Creekville-i lakos vagyok. A helyi vasúttársaságnál dolgozom. Az ingázókat szállítom Creekville és Aurmaont. között. Hogy milyen is egy vasutas élete? A kívülálló számára mi csupán egész nap ücsörgünk a fülkében, lógatjuk a lábunkat és bámulunk kifelé a szélvédőn. Néha foghegyről odamorranunk valamit az utasnak. Aztán meg mindezért hazavisszük a milliós nagyságrendű fizetésünket. Hát, ez bizony komoly tévedés! Az, hogy nyáron megfövünk, télen pedig megfagyunk a fülkében, csak a munka apróságaihoz tartozik. Belegondoltál már abba, hogy ha felszállsz egy vonatra, a vezetőn múlik az életed? Bizony, így van! Ha mi ott elől valamit elhibázunk, akkor annak bizony komoly következményei lehetnek, akár még rád nézve is! Elég ha egy kanyart gyorsabban veszünk be, mert a sebességjelző táblánál pislogtunk egyet és a több száz tonnás vasdarab máris kiborul oldalra. Ám szerencsére az ilyesmi ritka, főleg, hogy ismernünk kell annak a pályának minden milliméterét, ahol vezetünk. Enélkül meg se mozdulhatunk egyedül. Sokszor, amikor te még fordulsz egyet az ágyadban, mi már az állomáson vagyunk és készülünk a hajnalra, hogy amikor majd felébredsz és elindulsz a napi teendőidre, a vonatod már indulásra készen legyen! De ugyan ez igaz fordítva is. Mikor te már a takarót húzod magadra, mi még mindig azzal vagyunk elfoglalva, hogy minden elő legyen készítve másnapra. Ám akadnak apróbb, de néha lényeges kellemetlenségei is ennek a hivatásnak. Aki például irodában, raktárban vagy akár otthon dolgozik az akkor áll fel és megy ki a mosdóba, vagy pihen kicsit, amikor csak jólesik neki. Nos, nálunk ilyen nincs. WC-re jobb esetben a végállomáson tudunk elmenni, addig meg marad a szorítás vagy a Liberó. De ha a menetrend készítői a kényelmes íróasztaluk mellett úgy gondolják, hogy nekünk elég néhány perc is a fordulásra, akkor van a „szar ügy” eset. Vagyis majd valamikor, amikor az aktakukacok úgy gondolják, hogy most már ideje lenne könnyítened magadon, kapsz rá időt. Tudom, most jót mosolyogsz, de egyszer próbáld ki! Hivatalosan hat órát ki kell tudnod bírni Wc-zés nélkül! És ha mindez nem lenne elég nekünk, még ott van a „kedves” utasok élvezetesebbnél élvezetesebb beszólogatásai. Ahogy mondani szokták, Édesanyám nagyon egészséges lesz! Sokszor van emlegetve. Nem viccből van ám kiírva az ajtók mellett, felett, hogy „Az indításjelző megszólalása után a le- és felszállás tilos!” Ennek ellenére mindig akad pár bolond, aki úgy gondolja, hogy mi kaméleonok vagyunk és biztosan észre vesszük, hogy Ő biza, még fel vagy le akar szállni. Aztán, amikor odacsukja az ajtó, jön az anyuka emlegetése. Na, meg amikor a delikvens fut a vonathoz, mert neki életbe vágóan fontos, hogy elérje! Ritka követésnél meg is várjuk, de amikor öt – hat percenként járnak a szerelvények, akkor csak ha már közel van. Ilyenkor van az, hogy aki több száz méterről szalad, az elsőként ér a megállóba a következő vonathoz. Mi pedig adunk neki időt, hogy kifújja magát addig. A vezetőfülke sem éppen luxus. A kényelem nem volt a tervezők fő szempontja, amikor megalkották ezeket az őskövületeket, amikkel járunk. A vasúti járművezetőknél gyakoriak a hát- és derékbántalmak, mert jobb esetben csak az egyik, de sokszor mindkettő szétmegy a rázkódástól, huzattól, a kényelmetlen vezetőüléstől. A folyamatos hangos zajtól meg hosszabb távon a fülünk is oda lesz. Szóval nem fenékig tejfel az életünk. De, hogy pozitívat is mondjak, a sok viszontagságot ellensúlyozzák azok a dolgok, melyek kellemesen hatnak az ember lelkére. Jó példa erre, hogy gyakran gyönyörködhetünk a napkeltében és napnyugtában. Bizony, sokszor káprázatos szépségekre képes a természet! Szintén szívet melengető, mikor egy kisgyerek a nyitott fülkeajtón át beles a helyiségbe és mondjuk neki, hogy „Gyere ide és nézz be!”. Tudnak ám ámulni, hogy ez a szerkezet mennyire más, mint apu kocsija! Meg amikor a szülőkkel állnak a pálya mellett, látják, hogy jön ez a monstrum és lelkesen integetnek. Virulnak, amikor visszaintegetünk, hát, még ha dudálunk is nekik egy rövidet! Ezek a munkánk apró örömei! De, hogy jobban megértsd, tarts velem egy napra! | ||
| Vissza az elejére | | ||
| Kardfogu |
| ||
| Regisztrált tag #4 Regisztrált: Mon Nov 29 2010, 10:53PMLakóhely: Budapest Üzenetek: 118 | Ma éjszakás vagyok. Igyekszem pihenéssel tölteni a napomat. Hosszú lesz az éjszaka. A délelőtt végén ébredek. Kellemesen kipihentnek érzem magam. Sajnos tudom, hogy később ez már nem így lesz. Félálomban bekapcsolom a számítógépet. Hallom, hogy a szerkezet halkan duruzsolni kezd. Egy könnyed „regéd” (reggeli-ebéd) után leülök a világító monitor elé. Előkeresem az előző nap letöltött filmet. Egy jó kis agyzsibbasztó animációs rajzfilm. Szolgálat előtt nem jó nagyon leterhelni az agyat, különben hamarabb ér utol a fáradtság. Eldőlök a székben. Bambulok magam elé, figyelem az eseményeket. Jókat nevetek a történet vicces részein. Lassan véget ér a film. Feltápászkodok, majd kimegyek a konyhába és csinálok egy jó erős teát. Alapozni kell éjszakára. 15 – 20 percet áztatom benne a teafüvet, hogy jó erős legyen. Cukorral és citrommal ízesítem, kell bele egy kis vitamin is. Bevonulok a gépem elé, majd eszembe jut, hogy elkezdtem nézni egy animét. Elhúzom a számat. Nem szeretem ha egy filmet olvasni is kell, de sajna a Naruto folytatása már feliratos. Viszont mivel a történet érdekfeszítő, így győz a kíváncsiság. Felmegyek a netre és a megfelelő oldalon meg is találom a megfelelő részeket. Egymás után töltöm be az újabb és újabb epizódokat. Izgalmasan csavarják a szálakat. Hiába, tudnak ezek a japánok. Jó sztorikat tudnak alkotni! Csak a yaoi műfajt nem kedvelem. Nincs bajom a buzikkal, de nem vagyok oda azért, hogy részleteibe menően tanulmányozzam szexualitásukat! Közben telik az idő és lassan ideje összekészülni. Könyvet és elemózsiát tömök hátizsákomba. Végül nekiindulok a melónak. Mivel a vonal nem azon végén lakom, ahol jelentkeznem kell, így munkába menet végigutazok rajta. Ez viszont jó alkalom egy kis pihenésre. Ilyenkor leülök és becsukom a szemem. Gondolatban agyamat felkészítem az előttem álló műszakra. Fejben végigsuhanok a vonalon, megjegyzem azokat a pontokat, ahol jobban kell figyelni a környezetre. Közben körülöttem zakatol a vonat. Ritmikus hangjai és ringása szinte elaltat. Végül elérek Aurmaont állomásra. Leszállok a vonatról és belépek a központi irányító – röviden Diszpécser - irodájába. Nála kell jelentkeznem, hogy jöttem dolgozni. Sokféle munkakörrel foglalkozok a vasútnál, de Diszpécser sosem lennék. Bármi, ami a vonalon történik az mind az Ő felelőssége, tehát Ő a főnök! Nekem bőven elég az az ezer ember, aki a vonatomon utazik! Ma este Rick a főmufti a vonalon. Jó cimbora, bár néha kicsit túlbuzgó is tud lenni. Ez néha jó, de van, hogy nem. A helyzettől függ. Egy kézfogás után kérdezem tőle, hogy van-e valami újdonság, ami engem is érinthet. - Nézd meg a Parancskönyvet! - szól rám – A pályakarbantartók megint lusták. A Parancskönyv egy olyan füzet, melybe a főnökség által kiadott utasítások kerülnek. Aláírásunkkal kell jelezni, hogy tudomásul vettük. Belelapozok az említett dokumentumba, majd az utolsó oldalon meg is találom, amiről Rick beszélt. A pálya egy részén lassabban kell menni, mert ki van kopva a sínszál. Az adatokat nézve fejben elképzelem, hogy hol is van és igyekszek memorizálni. Előhúzom tollamat és alákarcolom. Szerencsére nem nagy a sebességkülönbség, így a laza menetrendbe még bőséggel belefér. Még aláírom a jelenlétit és a szondakönyvet. Utóbbit miután a Diszpécser megfújatta velem az alkoholszondát. Kihúzom Rick keze alól a vonatok listáját és megkeresem, hogy melyikkel is megyek ma este. Örömömre kedvenc járgányomat kapom. Öreg masina, de megbízható. Még sosem hagyott cserben. Búcsútintek kollégámnak és elindulok, hogy átvegyem a vonatomat. Térdig érő gazban gázolok a tárolóvágányok között. Hiába hűvös az ősz, a gaz csak nő, mintha húznák. Szitál az eső és a szél is kezd erősen fújni. Közben odaérek a szerelvényhez. Felkapaszkodok az utastérbe, majd kulcsommal bejutok a fülkébe. Motyómat leteszem a sarokba, majd körbetekintek, hogy minden rendben van-e. A szűkös kis fülkében otthonosan mozgok. Nem csoda, hisz a fél életemet itt töltöm. Lehuppanok a vezetőülésbe. Lábamat autómaikusan az éberségi pedálra helyezem és lenyomom. Ez egy olyan berendezés, ami a vezetőt figyeli, hogy magánál van-e. Ezt úgy teszi, hogy bizonyos időközönként fizikai beavatkozást kér. Ezt úgy éri el, hogy az egyik lábnak a pedálon kell lennie és amikor a szerkezet jelez, fel kell elemnünk a lábunkat és ismét lenyomni. Valamint menet közben is nyomva kell tartani. Sajna ez a mozdulat sokszor már megszokássá válik. Hallottam olyan kollégáról, aki az évek során annyira megszokta, hogy egyik éjjel a felesége felébredt és nem értette, hogy a férje lába miért jár fel-alá? Ha látsz egy embert, aki ülő helyzetben néha emelgeti a lábát, akkor az nagy valószínűséggel nem rángógörcsös, hanem csak vasutas! Közben lepróbálom a levegős féket. A vasútnál sok minden levegővel működik, ezek legfontosabbika a fék. Miért levegő? Több, mint száz évvel ezelőtt, mikor a nagyokosok megalkották a vonatokat, ki kellett találniuk, hogy hogyan lehetne hatékonyan megállítani, ha már elindult. Annak mindenki örült, hogy van elől az a gépezet, ami nagy terheket is képes elhúzni és sok vagont lehet utána kötni. De ha csak az fékez, akkor nagyon nehezen tudna megállni. Kitalálták, hogy fékezzen az egész szerelvény. Ennek érdekében egy csővezetéket vezettek végig az egész vonaton. Na, de mi legyen benne? Folyadék, mint az autónál? Az ötlet jó, mert a hidraulikával nagy nyomást lehet kifejteni, de ilyen hosszú szerkezeteknél nem előnyös, mert elől nagyon nagy nyomást kellene kifejteni, hogy leghátul és érezhető legyen. Valamint, ilyen hosszúságnál garantált, hogy a rendszer nem lesz 100%-osan tömör. A folyadék utánpótlása pedig, főleg menet közben, problémás. Ekkor valakinek eszébe jutott, hogy hát mindenhol ott van a levegő. Azzal is ki lehet alakítani nagy nyomást és könnyen kezelhető is. Az egyik nagykoponyának olyan ötlete támadt, hogy akkor legyen fordított működésű a légfék. Ez azt jelenti, hogy abban a vezetékben, ami végigmegy a teljes vonaton lennie kell egy adott nyomásnak. Ha ez csökken, akkor a vagonokon lévő szerkezet behúzza a féket. A vezetőnél pedig van egy szelep, ami a vezeték nyomását szabályozza. Na, ekkor már a tudósok egymás vállát veregették, hogy milyen okos és biztonságos féket alkottak. Amúgy ez tényleg így van. Száz év alatt sokat fejlődött a fékrendszer, de az alapelv ugyan az maradt. De nem akarlak a részletekkel eluntatni, ezért miután a fék lepróbálásával végeztem, bezárom az ajtókat, ami szintén levegővel működik. Közben hallom, hogy a légsűrítő visszatermeli a tartályokba az elfogyasztott levegőt. Halkan duruzsol a padló alatt, majd egy halk pukkanás kíséretében leáll. URH rádión bejelentkezek Rick-nek, aki engedélyt ad, hogy kijárjak a peron mellé, ahol az utasok már várnak. Lassan gurulok előrefelé. Egy kb. 4 éves kisfiú integet. Villogok neki a fényszórókkal és visszaintek neki. Aranyosan elvigyorodik. Megállok, kinyitom az ajtókat és amíg az utasok elhelyezkednek ismét végiggondolom magamban az előttem álló utat Creekville-ig. Emlékeztetem magam, hogy van az a rész, ahol lassabban kell mennem. A hangosbemondó már mondja, hogy kettő perc múlva indul a vonat. Elhangzik az egy perc is, majd az, hogy indulok. Felnézek és látom, hogy a jelzőre megjött a „Szabad!” (A jelző a vasúti forgalmi jelzőlámpa, amin ha nem vörös fény világít, akkor azt szoktuk mondani, hogy „Szabad!” Ez azt jelenti, hogy indulhatunk, vagy haladhatunk tovább.) Pattintom a kapcsolót és felhangzik az indításjelző visítása. Egy újabb kapcsolás és az ajtók bezáródnak. Lenyomom a Menetgombot (vasútnál nem gázpedál van, hanem kézileg, valamilyen gombbal, kerékkel vagy – újabban – joystick-kal gyorsítunk.), és a szerelvény mozgásba lendül. Halkan duruzsolnak a padló alatt a villanymotorok, amik hajtanak minket előre. Mivel már évek óta ezt csinálom, kezeim gépiesen végzik dolgukat. Szemem a pályán! Az eső lassan esni kezd és a szél is erősödik. A vastag fekete felhők nem sok jóval kecsegtetnek. - Ebből vonatmosás lesz! - gondolom magamban. Az egyik megállóban egy részeg száll le. Figyelem a tükörből, nehogy a vonat alá essen. Hirtelen a vonat felé dől, de még időben megtalálja kótyagos egyensúlyát. Erőteljesen gyorsítok, hogy minél hamarabb kikerüljek a hatósugarából. Megúsztam. Látszik, hogy hétvégi éjszaka van. Sok a bulizni készülő és a részeg is. Nem lesz nyugodt éjszakám. Rovom a köröket Creekville és Aurmaont között. Hűséges paripámmal faljuk a kilométereket. Egyszer csak Creekville – North megállóban nagy tömeg száll le. Nehezen látom a vonat végét, de úgy veszem észre, hogy nincs hátul mozgás. Indításjelzés, ajtócsuk. Nézem a pultot magam előtt, az egyik ajtóm nem záródott be. Közben oszlik a tömeg és látom, hogy az utolsó kocsi, utolsó ajtajánál egy mamika közétette a „banyatankját”. Mutogat is nagyon! Visszanyitom az ajtókat és megvárom amíg felmászik. - Ejj, ez tuti morogni fog! Creekville végállomáson kijövök a fülkéből, látom már jön is vörös fejjel. Nagyot sóhajtok, igyekszek nyugalmat erőltetni magamra. - Maga vak? - kérdezi. - Jó estét kívánok! - feleltem, célozván, hogy kultúr emberek körében köszönéssel indítjuk a beszélgetést! - Nem látta, hogy én még fel akartam szállni? - morog tovább visítozó hangján. - Jó estét kívánok! - célozgatok ismét. - Eh, jó estét! Nem figyelt!? - Asszonyom, tud olvasni? - kérdezem higgadtan. - Persze! - Akkor legyen szíves elolvasni, ami az ajtóknál ki van írva! - mutatok a feliratra. Szemeit meresztve elolvassa a figyelmeztető kiírást, hogy „Az indításjelzés megszólalása után a le- és felszállás tilos!” Morogva, duzzogva elfordul és „banyatankjával” együtt elódalog. Közben az eső egyre jobban esik. Creekville-North-t elhagyva egy magas töltésen haladunk. A pálya mellett magas, öreg fák lengedeznek a szélben. Némelyik eléggé meghajlik a viharban. Aurmaontba beérve már ömlik az eső. Szinte futva sietek át a vonat másik végére, de így is bőrig ázva esek be a fülkébe. Áldom az eszem, hogy előre bekapcsoltam a fűtőtestet. Átölelem a hengeres meleg kályhát és igyekszek szárítkozni. Ám a hangosbemondó nem hagy sok időt rá. Máris mondja, hogy két perc múlva indulok. Gyorsan üzembe helyezem a vonatot, megtartom a légfék próbáját és már indulhatok is. Néhol még vizes vagyok, de legalább már melegben ülhetek. Az ablaktörlő szorgalmasan próbálja elhesegetni előlem a vizet a szélvédőről, több-kevesebb sikerrel. Magamat nyugtatgatom, hogy már csak ez a kör, meg még egy és utána pihenő reggelig. Váratlanul a bal oldali szekrényből hangos süvöltés hallatszik, szerencsére csak egy pillanatig. Valamelyik kontaktorom elektromos ívet húzott. A kontaktor lényegében egy villanykapcsoló, csak ez nem 220 voltot kapcsol, hanem sokkal többet. Megsimogatom magam előtt a pultot. - Hapci! - mondom gépemnek - Egészségere! Tudom, bolondnak nézel, de ezeknek az öreg masináknak lelkük van. Kedvesen kell bánni velük és Ők is vigyázznak ránk! Megállok, utasok le-fel, majd megyek tovább. Hirtelen nagy durranást hallok a bal oldali szekrényből és égett szagot is érzek. Gyorsan felkapcsolom a világítást a fülkében és körbenézek. Füstöt nem látok, így lekapcsolok pár kis kapcsolót és ezzel áramtalanítottam a két kontaktor szekrényt. - Ejnye! Megfáztál? Na, majd Creekville-ben megnézlek. Sok kolléga bolondnak tart, mert mindig van nálam szerszámkészlet és amelyik hibát én is el tudom hárítani, azt megoldom. A végállomásra beérve leengedem az áramszedőt és kinyitom az érintett szekrényt. Belenézve meg is találom a durranás okát. Az egyik kontaktorról leesett a vezérlőkábel. Nem nagy hiba. Visszadugom a helyére, fogóval rászorítom és már kész is. Nem szeretem ilyen csip-csup dolgokkal zargatni a műszakos kollégákat. Főleg, hogy vannak olyan szerelők, akik morognak, ha dolgozni kell. Szerencsémre ma Ty-ék vannak. Ők nem szoktak morogni, de ebben a szakadó esőben nem akarok kiszúrni velük, hogy kihívom őket. Hiba elhárítva, de azért majd este szólok nekik róla, hogy biztos-ami-biztos nézzék meg Ők is! Addig meg ki fogja bírni! Aurmaontba visszaérve az utolsó köröm előtt van egy kis időm. Előkapok egy kis energia italt és leküldöm. Messze még a reggel! Bámulom a szélvédőn lefelé rohangáló esőcseppeket. Csak nem akar csillapodni ez a vihar. Sebaj, ezt az egy kört már kibírom. A tükörből látom, hogy a bulizóknak nem szegte kedvét az eső. Ki sörrel, ki borral, ki pezsgővel a kezében száll fel a vonatra. De jól esne nekem is egy korsó hideg sör! Jovanna! Álmodozni azért még szabad! Eljött a indulás ideje. Kapom is a „Szabad!” -ot. Szinte kinézem a szememet, hogy lássak is valamit a sötét éjszakából a szakadó esőben. Néha villámok gyújtanak világosságot az éjszakában. Elérem azt a részt, ahol a vasút a magas töltésen vezet. Szinte semmit sem látok az esőtől. A vízcseppek kopognak a szélvédőn. Néha hallom, hogy faágak karcolják a vonat oldalát. Üvölt a szél, a motorok halkan zümmögve igyekeznek ellenállni neki. Váratlanul egy közelben lecsapó villám gyújt fényt az éjszakában és ez menti meg az életemet! A fényben egy felém repülő fát pillantok meg, amint törzsével előre a szélvédőnek ütközik. Az utolsó pillanatban oldalra hajolok a vezetőülésben, de annyi időm nincs, hogy el is vetődjek. A szélvédő üveg hatalmas robbanással betörik és a fa törzse egyenesen nekem ront. Mivel elhajoltam a fejem helyett a hátamat szántja végig, majd mögöttem kivágja a fülke ajtaját, ami a becsapódástól métereket repül az utastérben. A hátamba hasító fájdalmon túl hallom, ahogy az utasok felkiáltanak ijedtükben. Érzem, hogy a fa kérge feltépte a hátamon a bőrt. Vér és esővíz folyik végig a karomon. Hirtelen egy gondolat villan agyamba és elüvöltöm magam: - Nehogy vészféket húzzanak!!! Ha itt állunk meg, akkor a segítség csak sokára érne ide. Nehezen lehet megközelíteni a vasúti pálya ezen szakaszát. Egyszer csak egy csodálkozó hangot hallok: - A vezető még él? - kérdezte az egyik utas a fülkébe belesve. Ezek szerint meghallották. Ez kicsit megnyugtat, de a neheze még hátra van. Felkapom az URH-t és beleszólok: - Rick, itt Steven! Vészhelyzet! A vihar egy fát repített a szélvédőn keresztül a fülkébe. Elhajoltam előle, de megsérültem! CV-North-ig lecsorgok valahogy, de küldjetek segítséget! Ismétlem, Vészhelyzet! - Diszpécser vette! Azonnal intézkedem! Milyen a sérülésed? - A fa feltépte a hátamat. A magasvezetésű pályán történt. - Vettem. - jött a válasz Rick-től. A hátam pokolian fáj. Ráadásul itt a pálya eléggé zötyögős és minden pattanásnál a fa is imbolyog a hátamon. A karomon látom, hogy a véremmel keveredett esővíz folyik lefelé. Probálom megőrizni a józan eszemet, de nem könnyű. Ha most eluralkodik rajtam a pánik, akkor abból még nagyobb baj is lehet! Gondolkozz, gondolkozz! Ekkor eszembe jut, hogy CV-North előtt találkozok egy másik vonattal, ami az ellenkező irányba tart. Ki is van rajta? Jár az agyam, majd hirtelen eszembe jut. Az URH után kapok. - Samuel! Ugye te vagy most CV-North-nál? - Igen, itt vagyok. - érkezett a gyors válasz. - Maradj, ott! Ne indulj el! - kérlelem - Mivel nem látok ki a fülkéből, neked kell irányítanod, hogy mikor fékezzek! A légfék alatti szelepet fogom használni, csak szólj, hogy mikor nyissam ki! - Vettem! Kicsit megnyugszom, hogy egy probléma megoldva. De akad még más is. Vajon mennyire lóg előre a fa? Ha elkezdek fékezni, nem billen-e le és burol a vonat elé, ezzel kisiklasztva a szerelvényt? Valahogy szabályoznom kell a fékerőt! Közben a műszakosok is bejelentkeznek a rádióba: - Itt a műszak! - hallom Ty érces hangját - Kocsiban vagyunk és megyünk a helyszínre! - Rendben, köszönöm! - válaszolt Rick. Közben kezdem érezni, hogy elértük a lejtőt. Innen már nincs messze a megálló. Érzem is, hogy a vonat kicsit meglódul. A fa nagyon dülöngél. Ez így nem lesz jó. Túl gyorsan megyek lefelé. Ekkor, mintha Sam olvasna a gondolataimban: - Steven, túl gyorsan jösz! Lassíts kicsit! Megnyitom a szelepet résnyire. A levegő üvöltve áramlik kifelé. Hallom, hogy a padló alatt a fék berendezései mozgásba lendülnek. Gyorsan visszazárom a szelepet. Érzem, hogy enyhén lassulunk. - Rick! - üvölt Sam a rádióban - Ez egy egész fa! Ismétlem, egy egész fa áll ki előrefelé a vonat elejéből! Ettől féltem! Ezek szerint a fa hosszan nyúlik előre. Ha túl hirtelen fékezek, akár le is billenhet és akkor kisiklok. - 300 méterre vagy a megállótól! - ismét Sam a rádióban - Fékezz! Fékezz!!! Ismét megnyitom a szelepet. Szinte megsüketülök a levegő süvítésétől. Visszazárom, majd megint megnyitom. Csak így tudom szabályozni, hogy ne hirtelen fékezzen be a vonat. Érzem a hátamon a fa mozgását. Egyre jobban bólogat. Még egy kicsit nyitok a szelepen. Végül megérzem a zökkenést, amit vártam; megálltunk. Oké, ez meg van, de most hogyan tovább? Kicsivel később Sam hangját hallom a fülkeablak mögül. Engem keres. Próbálom felemelni a jobb kezemet, hogy jelezzek vele. A balt nem tudom mozdítani, mert végigszántotta a fa. Egyszer csak hallom, hogy Sam megtalált. Pár másodperc és az ajtókból elszisszen a levegő is. Kinyitotta kívülről. Az utasok kiáltoznak utána, hogy jöjjön és segítsen! - Steven! Élsz még? - hallom rémült hangját. - Igen, csak beszorultam. - nyöszörgöm. - Hol van? - ez Ty volt, Ő is befutott. Lassan kezdem elveszíteni az eszméletemet. Még annyit hallok, hogy Ty üvölt valamit az URH-ba és egy halk, távoli szirénázást. Végül magába ölel a sötétség. | ||
| Vissza az elejére | | ||
| Kardfogu |
| ||
| Regisztrált tag #4 Regisztrált: Mon Nov 29 2010, 10:53PMLakóhely: Budapest Üzenetek: 118 | Kezdek magamhoz térni. Lassan kinyitom a szemem, de gyorsan vissza is csukom. Kegyetlenül vakít a fény! Pislogva próbálok hozzászokni. Nyöszörgésemre egy ismerős hang izgatottan beszélni kezd. Valami orvost emleget, hogy szóljanak neki. Közben észlelem, hogy a jobb oldalamon fekszek. Fordulnék a hátamra, de valami nem enged. Szemem kezd hozzászokni a fényhez. Autómatikusan elkezdem felmérni a környezetemet. Fehér ágyak és ugyan ilyen színű szekrények. Orromat eléri a fertőtlenítő szaga. Lassan ráeszmélek, hogy egy kórházban vagyok. Próbálok ismét megmozdulni, erre párom tűnik elő valahonnan és lefog. Kérlel, hogy ne mozogjak! Arcán a kialvatlanság és az idegeskedés vetekszik. Mi a fene folyik itt? Hirtelen egy fehér köpenyes férfi ront a kórterembe és hozzám siet. Kérdezi, hogy hogy érzem magam? Nem fáj-e a hátam vagy a bal vállam? Kérdései eszembe juttatják a balesetet. Ismét kísérletezem némi megmozdulással, mire rám szól, hogy a hátsérülésem miatt egy keretben fekszek, mert nem szabad ráfeküdnöm. Enyhe fájdalmat érzek, de nem vészes. A bal vállam viszont nem mozdul. Mikor ezt szóvá teszem, elmondja, hogy meg kellett műteni, mert szilánkosra tört. Közli velem, hogy nagy szerencsém volt. Nem sokon múlott, hogy elveszítsem a karomat. A gipszelés miatt nem tudom mozgatni. Agyam kezdi helyre tenni a dolgokat. A baleset, kórházban vagyok és egy darabig nem nagyon fogok mozogni. A doki mögött egy izgatott Sam tűnik elő. Az orvos arrébb megy, hogy Ő is közel tudjon jönni hozzám. Kérdi, hogy hogyan érzem magam? Válaszként csak annyit mondok, hogy beskatujázva. Kényszeredetten felnevetünk. Párom kezemet szorítja, hogy éreztesse, Ő is itt van. Sam mesélni kezdi, hogy miután feljutottak a vonatomra, elvesztettem az eszméletemet. A legrosszabbtól tartottak, mert nagy volt körülöttem a vértócsa. Szerencsére a fát meg tudták billenteni, így sikerült alóla kiszedniük. A hátamon kilátszottak a bordák, a bal vállam pedig csak lógott a bőrön. Éreztem, hogy futkározna a hátamon a hideg, ha tudna. Visszatér a doktor. Mondja, hogy a rehabilitáció eléggé hosszú lesz. Akár több, mint egy év is lehet, mire ismét a régi leszek. Kérdésemre, hogy később visszamehetek-e dolgozni, csak annyit felel, hogy ez attól függ, mennyire lesz sikeres a felépülés. A következő napok fájdalmasan telnek. Kötések cseréje, sebek felszakadása. Lassú gyógyulgatás. Viszont minden nap van látogatóm. Főleg kollégák jönnek el, hogy lássák, hogy vagyok. Mindegyikük bíztat, hogy várnak vissza. Ez jólesik. Egyik nap még a főnökség is benéz. Ők is biztosítanak arról, hogy fent van tartva a helyem. Valamint, hogy mivel munkahelyi baleset, így természetesen ugyan úgy teljes fizetést kapok, mintha dolgoznék. Ez kicsit megnyugtat. Legalább ezzel nem lesz gond. Fél évvel a baleset után elkezdem a gyógytornát. Elsőre megrémít, hogy mennyire legyengült a hátam és a bal kezem. A gyógytornász igyekszik megnyugtatni, hogy ez csak átmeneti állapot! Visszafogom nyerni a régi erőnlétemet, csak kitartónak kell lennem! Telnek a hónapok. Kezdek erősödni. A kórházból már hazaengedtek. A hátam még érzékeny, így néha éjjelente felébredek, ha ráfekszem. Egy év telt el azóta a viharos este óta. Lassan a rehabilitációm végére érek. Unatkozom otthon, ezért gondoltam egyet és kimegyek a vonalra. Meglátogatom a többieket. Creekville állomáson James-szel futok össze. Régi, jó cimbora! Jókat szoktunk inni együtt munka után. Odaköszönök neki, mikor kilép a fülkéből. Nagy mosollyal üdvözöl. Kérdi, mi járatban, mire mondom neki, hogy gondoltam kijövök már kicsit körbenézni. Egyből kérdi, hogy előre megyek-e hozzá. Tiltakozásomat meg se várva mobilján már hívja is a Diszpécsert, hogy engedélyt kérjen részemre, hogy mellette utazhassak a fülkében. Megkaptuk a pozitív visszajelzést, így nyugodt szívvel lépek be. Azt hittem egy év alatt sokat felejtettem, de a rutin hamar visszaránt. Hiába, ez is olyan, mint a biciklizés. Ha túl sokat csinálod, sosem tudod elfelejteni! Hirtelen James a kezembe nyomja a kulcsokat és lenyom a vezetőülésbe. Közli velem, hogy csináljam! Tiltakozásomra, csak annyit felel: - Ha leesel a lóról minél hamarabb ülj vissza! Te már egy éve leestél! Itt az ideje, hogy visszamássz! Agyamig még el se jut, de a kezem már mozdul. Hamar előjönnek a régi megszokott tevékenységek. Beüzemelés, fék oldás, fékpróba. Mire végzek már „Szabad!” is a jelzőnk. Az első fékezésnél azért még bizonytalankodok kicsit, de pár megálló után belejövök. Az ellenvonatról a kollégák örvendezve integetnek mikor meglátnak! Ez igazán jól esik a lelkemnek. Jó újra visszatérni közéjük. Amikor viszont a baleset helyszínére érünk a lábam és a kezem kissé remegni kezd. Érzem, hogy bújkál bennem a félelem. Szinte látom magam előtt a fát, ahogy a szélvédő felé száll. Barátom észreveszi remegésemet és megszorítja a vállamat. Megnyugtat és ez segít. Sikerül túltennem magamat a történteken és a félelmemen. Pár nappal később az üzemorvos is alkalmasnak talált, így mehetek vissza dolgozni. Aurmoant állomáson állok a vonatom mellett, amikor is Ty lép oda hozzám: - Hé, pajtás! Ha tüzelő kell télire, akkor nekem szólj! De a vonatra csak utasokat vegyél fel! Nevetünk egy jót és fülig érő vigyorral felelem neki, hogy majd igyekszem! | ||
| Vissza az elejére | | ||
Powered by e107 Forum System
Az oldal tartalmai védettek, eltulajdonítása jogi következményekkel jár! | Designed by Angelus Design